Beleolvasok a könyvbe

A 'Ji shen ji shen jan cin cin' című fejezet

Vajon ez a történet egy cincogó kisegérről fog szólni? Vagy talán ez a pár szó valamilyen idegen nyelven jelent valamit? Nem teszek fel több kérdést, inkább elmesélem, mi rejtőzik a szavak mögött.

Amikor Apa munkát vállal a nagy hajókon, akkor a családunk odaköltözik és pár hétig a hajó a mi otthonunk. Van egy kabinunk, ami ott a mi lakásunkat jelenti és a hajó egyéb részeit felfoghatjuk úgy, mint a várost, ahol élünk. Annyi a különbség, hogy itt nem Anya főz, mint otthon, hanem mindig étterembe járunk enni. A kabinokban ugyanis nincs gáztűzhely és semmi olyan eszköz, amivel tüzet lehetne rakni, sőt még dohányozni is tilos, nehogy bárki felgyújtsa a hajót. Amikor kikötünk valahol, akkor ott kirándulunk és olyankor szoktunk bevásárolni is, ha szükségünk van valamire, például elfogy a fogkrémünk vagy ilyesmi.

Vannak azonban olyan napok is, amikor nem köt ki a hajó, hanem éppen halad a következő úticél felé és ilyenkor előfordul, hogy semmi szárazföldet nem lehet látni. Ha kinézünk a kabinunk ablakán vagy felmegyünk olyan emeletekre, ahol nyitott részek vannak a hajón, például a medencék, csúszdák környékén, akkor bármerre nézünk, csak a hatalmas, kék óceán vesz minket körül.

Az ilyen tengeri napokon sem szoktunk azonban unatkozni.

  Rengeteg program, szórakozási lehetőség közül lehet választani. Apa általában gyógyítja a betegeket, mi pedig Anyával mindig találunk valami jó elfoglaltságot. Ezen a hajón, amin most vagyunk, például a kedvenceim a falmászás, a dodzsemezés, a csocsózás és a szélcsatornában repülés.

De ezeken kívül nagyon szeretem a gyerekeknek szervezett rajzolós és tanulós programokat is. Van ugyanis óvoda és még iskola is a hajón. Na jó, nem olyanok, mint otthon, hogy magyar és matek órákat tartanak a tanárok. Most, hogy már én is iskolás lettem, ezeket az órákat Anya tartja meg nekem. A tanító nénik pedig úgy segítenek ebben, hogy mindig elküldik amit az osztályom épp az adott napon tanul, mi pedig Anyával azt ugyanúgy átvesszük a kabinban. De térjünk vissza a hajós órákra, mert azok nagyon izgalmasak. Volt, hogy vulkánokról tanultunk és bemutatták nekünk, miként működik egy valódi tűzhányó. Egy gyerekfürdőkádban műanyagból volt megépítve egy hegy, amelynek a kráterébe a tanító fiú öntött szódabikarbónát és mosogatószert. Aztán mikor ezekre még ráöntötte a pirosas ételfestékkel megszínezett ecetet is, akkor a vulkánunk elkezdett fortyogni és a kráteren keresztül ontotta magából a magmát. Nagyon izgalmas volt! De tanultunk már rovarokról, pókokról is és egyik nap pedig épp az emberi testről volt szó. Ez engem nagyon érdekelt. Biztosan azért, mert Apa doktor és sokszor beszélgettünk már vele a testrészekről és arról is, milyen betegségek lehetnek és azokat hogyan lehet gyógyítani. Szóval mikor Anya említette, hogy az egyik tengeri napon lesz egy ilyen foglalkozás, azonnal rávágtam, arra mindenképp szeretnék menni.

El is érkezett a nap, délután öt óra előtt pár perccel szaladtunk a kabinunkból - ami a másodikon van - a 13. emeleten lévő foglalkozásra. Időben érkeztünk és amíg vártunk pár percet, hogy minden család megérkezzen, addig már a többi gyerkőccel együtt vizsgálgattam a terem közepén lévő csontvázat, valamint a mellette lévő ládát, amelyben csipeszek, fonendoszkópok és egyéb orvosi eszközök voltak.

Miután mindenki megérkezett, kezdődhetett a tanulás az emberi testről. A foglalkozást egy Icecream becenévre hallgató lány tartotta. Bemutatkozott és köszöntött mindenkit angolul:

- Kedves gyerekek és szülők! Nagyon örülök, hogy eljöttetek ma hozzánk! Annak érdekében, hogy a két vendégünk is értse miről beszélgetünk, ma nem csak mandarinul, hanem angolul is mindent el fogok mondani - mosolyogott Icecream és rám nézett kedvesen.

Ekkor a gyerekek körbenéztek, majd hamar minden szem rám szegeződött. Annak nagyon örültem, hogy nem csak kínaiul fog beszélni Icecream, mert akkor semmit nem értenék, de attól kicsit megijedtem, hogy mindenki engem néz, mert azt hittem, megint le akarnak fotózni.

Ezen a hajón ugyanis, mivel Kína volt a kiinduló kikötője, csak kínai utasok voltak. Apa minden héten megnézte az utaslistán a nemzetiségeket és mindig mondta nevetve, hogy Anyán és rajtam kívül ezen az úton is minden utas kínai. Ők pedig képzeljétek, egyfolytában velünk akartak fotózkodni.

Nem értem miért, de a kínai nagymamák és nagypapák szerint mi olyan különlegesek vagyunk, hogy szerettek volna lefényképezni. Már nem tudtunk úgy menni a hajón sehova, hogy percenként ne készített volna rólunk képet valaki.

Anya egyik nap meg is jegyezte:

- Nagyon nehéz lehet a hírességek élete. Ennyi fényképen mosolyogni naponta elég fárasztó és az embernek tényleg nincs magánélete.

- Én sem szeretem, mikor folyton ölelgetnek a nénik és fényképezgetnek! – vágtam rá én is. - De miért csinálják? – kérdeztem.

- Tudod ez azért van – kezdte magyarázni Anya -, mert mi máshogy nézünk ki, mint a kínai emberek. Nekünk más a hajunk színe, más a szemünk állása, ezért érdekesek vagyunk a számukra. Persze nem feltétlenül kellene ettől még lefényképezni bennünket, mert a mi kultúránkban ez már kicsit tolakodó viselkedés. De tudod, ők nem csak máshogy néznek ki, mint mi, hanem mások a szokásaik is. Van olyan viselkedés, ami a mi kultúránkban már-már zavaró, de ha elutazunk egy másik országba, ott az teljesen természetes. Mivel most mi utaztunk Kínába, ezért nekünk kell alkalmazkodni az itteni szokásokhoz. Persze azt mondhatjuk, hogy nem szeretnénk, ha folyton fényképet készítenének rólunk. Ha szeretnéd, legközelebb majd megmondjuk – felelte Anya kedvesen.

- Mindenképp szeretném! – válaszoltam. Anya pedig csak annyit mondott:

- Akkor így teszünk Kicsim – és megölelt.

Visszatérve a foglalkozásra, ezért nem örültem annyira annak, hogy Icecream felhívta mindenki figyelmét arra, hogy mi is itt vagyunk. Mert abban a pár percben, amíg várakoztunk, egy gyerek és szülő sem jött oda hozzánk, hogy hadd fényképezzen le. Ez olyan jó volt! Nem akartam, hogy ez megváltozzon. De szerencsém volt. Úgy tűnt, a többi gyerek eddig észre sem vette, hogy nekem nem fekete a hajam és nem húzott a szemem, mint az övék. Icecream mondata után is csak körbenéztek, hogy vajon ki az idegen közöttük. Észrevettek, majd mintha mi sem történt volna, figyeltek tovább, mi fog következni. Nagyon örültem ennek.

A foglalkozás elkezdődött. Icecream bemutatta a csontvázat, megkérdezte tudunk-e mondani testrészeket és azokat meg is tudjuk-e mutatni hol találhatók. Nagyon sokat jelentkeztem és mondtam a szívet, a hasat, a gerincet és még sok-sok mindent, amit Apától tanultam és persze, amit angolul is tudtam. Néha Anyára néztem, aki mosolygott és láttam, hogy nagyon büszke rám. Persze Icecream is mindig megdicsért és meg is kérdezte:

- Barna, Te hol hallottál már ilyen sok mindent az emberi testről?

- Apukám orvos és vele szoktunk ilyenekről beszélgetni – feleltem büszkén.

Nagyon tetszett ez az óra. Sok mindent tanultunk. Például, hogy egy felnőtt embernek 210 db csontja van. Valamint azt is, hogy a szívünk körülbelül akkora, mint a két öklünk egymás mellé téve. Mindenki kapott fonendoszkópot és meg lehetett vele hallgatni a saját, valamint a szüleink szívverését is. Ezt én már jól tudtam, mert Apa már erre is megtanított, de aki nem hallotta elsőre, annak Icecream szívesen segített.

Kipróbálhattuk még a reflexvizsgáló kalapácsot is. Abból is jutott minden gyereknek. Ütöttem is vele Anya térdét, de nem mindig találtam el jó helyen, ezért Anya sokszor sziszegett. Azt hiszem ezt még kell gyakorolnom – gondoltam.

Az óra végéhez közeledve Anya megkérte Icecreamet, hogy kérdezze meg a gyerekeket, énekelnének-e nekünk egy kínai dalt és a szülőket pedig arról, hogy felvehetjük-e videóra. Azt terveztem, hogy megtanulom és otthon eléneklem az osztálytársaimnak. Mindenki beleegyezett, majd néhány tanácskozó mondat után, ami kínaiul zajlott, elkezdődött az ének:

„ Ji shen ji shen jan cin cin,

mont tehn dohn shin szan szin szin.

Qvan daj jehn kho….”

Amikor a dal végéhez értek, megtapsoltuk őket Anyával és nagyon megköszöntük a kedvességüket.

- A dallam alapján felismerted mit énekeltünk? – kérdezte Icecream.

- Nagyon ismerős, de nem ugrik be – fordultam Anyához kérdőn, hátha neki van ötlete.

- Ragyogj, ragyogj kis Csillag… - kezdte Anya angolul és akkor már nekem is beugrott, hogy is van a szöveg.

Iceream pedig bólogatva mondta, hogy:

- Bizony, ezt a dalt énekeltük neked a gyerekekkel mandarin nyelven.

Nagyon örültünk Anyával, hogy felvehettük videóra, még aznap neki is álltunk megtanulni. De képzeljétek ez a mandarin nyelv nem egyszerű. Próbáltuk a videó alapján kihallani a szavakat, hogy miként ejthetik, de nem igazán sikerült. Anya látta rajtam, hogy kissé csalódott vagyok emiatt, ezért azt javasolta:

- Barni, mi lenne, ha bemennénk Apához a rendelőbe és ha épp nincs beteg náluk, akkor megnéznénk, hogy Apa egyik nővér kollégája, Crystal (aki kínai) ma dolgozik-e. Ha igen, akkor megkérhetnénk, hogy írja le nekünk a dal szövegét angolul fonetikusan és úgy biztosan könnyebben meg tudnánk tanulni!

- Jó ötlet Anya, szaladjunk! - vágtam rá rögtön.

  Szerencsére Crystal dolgozott aznap és épp nem is volt beteg a rendelőben, ezért szívesen segített nekünk. Leírta a szavakat és ennek segítségével már tudtuk rögzíteni a videón hallottakat. Így már gyorsan ment a tanulás és én alig vártam, hogy ha majd vége lesz Apa szerződésének és újra otthon leszünk, akkor a suliban majd elénekelhessem az osztályomnak.

Anyával aznap még beszélgettünk picit arról, hogy milyen jó volt ez a foglalkozás és közben ezt mondtam neki:

- Anya, szerintem a gyerekek okosabban viselkednek, mint a felnőttek, de az időseknél mindenképp!

- Miért gondolod ezt Babám? – nézett Anya értetlenül.

- Azért, mert bárhol járunk a hajón, ahol felnőttek vannak, mindig bámulnak minket és állandóan le is fotóznak. Észrevetted, hogy a foglalkozáson a gyerekek nem bámultak és senki nem is akart lefényképezni sem? Szerintem észre sem vették, hogy én nem kínai vagyok, amíg Icecream nem mondta el nekik. Szerinted miért van ez? - kérdeztem elégedetten, mert szerintem ezt bizony jól kikövetkeztettem.

- Nos ez jó kérdés – gondolkozott el Anya. - Szerintem azért lehet, mert a gyerekek még olyan tisztalelkűek. Ők nem foglalkoznak a külsőségekkel, nincsenek előítéleteik. Ők csak játszani szeretnének egymással és nem nézik, ki hogy néz ki, milyen a hajszíne, milyen ruhát visel. Aztán, ahogy egyre többet megtanulnak a világból, egyre inkább szembe tűnnek nekik is az emberek közti különbözőségek.

- De ez hogy lehet Anya? Nekünk a világ minden tájáról vannak ismerőseink és közülük sokaknak más színű a bőre, mint a miénk, ennek ellenére mi sohasem kértük meg őket, hogy pózoljananak nekünk! – mondtam felháborodva.

- Ebben teljesen igazad van Babám – folytatta Anya. - Ezen a hajón viszont mi vagyunk ketten, akik külsőre nagyon mások a többi utastól és ezért talán szembetűnőbbek, érdekesebbek vagyunk. Tudod mit szeretnék Tőled kérni? – nézett rám Anya mosolyogva.

- Mit? – kérdeztem kíváncsian.

- Amiről most beszéltünk, tedd el jó mélyen a kis agyadba, valamint a szívedbe! – mondta Anya kedvesen. Ha majd nagyobb leszel és látsz olyan gyereket, felnőttet, aki valami miatt, akár a bőrszíne, akár a viselkedése, vagy bármi miatt más, mint a körülötte lévő gyerekek, emberek, akkor jusson eszedbe ez a beszélgetés. Jusson eszedbe majd ez az érzés, amit itt éreztünk a hajón, mikor mindenki minket bámult és akkor majd próbálj segíteni annak az egynek. Mert biztos nagyon magányos lesz és jól esne neki, ha valaki majd játszana, beszélgetne vele. Mit gondolsz erről? – ölelt meg Anya.

- Jó, remélem meg tudom jegyezni – mondtam kissé bizonytalanul, mert néha én el szoktam felejteni a dolgokat.

- Tudod mit? – kérdezte Anya nevetve, miközben puszilgatott. - Szerintem ez a kínai dalocska, amit megtanultunk, segít neked megjegyezni, amiről most beszélgettünk. Sokszor fogjuk még énekelni – magyarázta Anya, mert én értetlenül néztem, hogy segítene a dal ebben –, és közben mindig eszedbe fog jutni ez az utazás és ez a hajó. Nem igaz?

- De – feleltem, még mindig tágra nyílt szemekkel.

- Ha pedig eszedbe jut a dalocska és ez a hajózás, akkor az érzés is vissza fog térni, hogy bámultak minket. Így pedig az is eszedbe jut majd, hogy most miről beszélgettünk. Ebben teljesen biztos vagyok – felelte végül Anya.

- Akkor jó – válaszoltam kis gondolkodás után, majd hozzátettem: - jelentse nekünk a „Ji shen ji shen jan cin cin” azt, hogy nem nézzük kinek milyen a bőre színe, hanem csak azt kérdezzük tőle, van-e kedve játszani velünk.

Anya ezután rám mosolygott és adott jó sok puszit, úgyhogy szerintem egyetértett a felvetésemmel.

Részlet A vietnami zuhi című fejezetből

Részlet A csodareptér című fejezetből